Lengyelország és Szlovákia – vélemények, tapasztalatok egy 6 napos kiruccanásról

Rendhagyó módon most egy élménybeszámolót írok nektek az idei nyaralásunkról. Úgy gondoltam, ha már egyszer van egy nyilvános “csatornám” blog formájában, kihasználom és leírom a mi tapasztalatainkat és saját véleményemet a helyekről, ahol jártunk, hátha valakinek segítséget nyújt, vagy csak szívesen olvasná. 🙂 Azt nem garantálom, hogy rövid leszek, de azért igyekszem nem több kötetes regényt írni, max. egy kisregényt. 😉

Idén nyáron a hagyományoktól eltérően nem vízpartra mentünk, hanem a hegyekbe. Régi terv volt már, amit idén végre megvalósítottunk. Először csak Szlovákia volt az úti cél, azon belül is konkrétan Ótátrafüred (szlovákul Starý Smokovec) és a Grand Hotel. Családi múltunk van itt, ezért szerettük volna megnézni a helyet. Nagypapám Lőcsén született (és a háborúig ott is éltek), a dédpapám meg többek között a hotel igazgatója volt egy jó ideig, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy ott szállunk meg, ha már azon a környéken járunk.
Már tavaly is kacérkodtunk a gondolattal, hogy oda megyünk nyaralni, de akkor még úgy gondoltuk, hogy kislányunk túl pici ehhez a kalandhoz, így mi is nehezebben túráznánk vele, úgyhogy vártunk még egy évet, ami szerintem jó döntés volt. 🙂 Most teszem gyorsan hozzá, hogy nem arra a klasszikus, több napig tartó, óriási hátizsákos, sátrazós túrázókra kell gondolni az esetünkben, inkább csak a kirándulós fajtára, megspékelve egy kisgyerekkel, akinek még korlátozottabbak az energiakészletei, tehát csak könnyebb útvonalakat választottunk, amiket akkor is teljesíteni tudunk, ha végig cipelni kell a Csöppséget (hordozóban a hátunkon).
Készülődés közben jött barátnőmtől az ötlet, hogy mi lenne, ha Lengyelországot is beiktatnánk, ők már többször voltak Zakopanéban, idén is tervezik, hogy mennek, akár mehetnénk együtt is. Úgyhogy végülis úgy alakult a kiruccanás, hogy három éjszakát Zakopanéban töltöttünk, hármat meg Ótátrafüreden. Az időjárás a hegyeknél elég változékony tud lenni, akár percről-percre változhat minden irányban, így nem volt egyszerű viszonylag kevés holmival (max. amennyi befér az autóba ugye 😀 ) felkészülni minden lehetőségre, de azért persze a végére minden összeállt és indulásra kész voltunk. 🙂

Lengyelország

Az első 3 nap Zakopánéban vegyes érzelmekkel telt. Odaérkezésünkkor szakadt az eső, de úgy igazán. Nem az a kis esőcske, ami fél óra múlva eláll. Nem, ez a felhőszakadás fajta volt, ami jóformán egy egész napig tartott, úgyhogy többször lépett érvénybe az “esőnap”, ami a wellnessezést és a hotelben töltött pihenést jelentette.
Az Aries Hotelben szálltunk meg (Aries = kos, a hotel logójában és az egész miliőben ez a fő motívum) ami fantasztikus hely. Szép szobák, gyönyörű kilátás a hatalmas hegyekre (Magas-Tátrára), gyerekbarát környezet (érkezéskor a kicsik egy plüss bárányt – gondolom a kos miatt – kapnak), udvarias személyzet és kiváló ellátás! Reggeli tartozott a szobánkhoz (félpanziós ellátásra itt nem is volt lehetőség, este csak a’la carte étterem működött), bár úgy is fogalmazhatnék, hogy reggeli lakoma. 🙂 Konkrétan nem tudok olyat mondani reggeli témakörben, ami ott ne lett volna. Mindenféle allergiára, érzékenységre figyeltek, rengeteg opció közül lehetett választani. Édes, sós, hideg, meleg, sült, főtt, pirított, párolt, gluténmentes, laktózmentes, tejtermékmentes, friss, szárított, aszalt, húsok, zöldségek, gyümölcsök, saláták, savanyúságok, magok, kencék, lekvárok, sütemények, kásák, joghurtok, teák, kávék, gyümölcslevek, vizek… nagyjából minden is. 🙂 Tényleg fantasztikus volt a felhozatal. Ha ezen felül még bárkinek bármi hiányzott, kérésre meghozták. Valamint minden reggelinél működött az úgynevezett “live station”, ami keretében a kitett (vagy külön kért) dolgokból ott a szemünk láttára kérésünknek megfelelően sütöttek-főztek valamit (pl.: omletteket, palacsintákat…) Három vacsorából kétszer a hotel éttermében ettünk. Főbb jellemzői a vacsorának is a minőségi alapanyagok, szép tálalás, profi kiszolgálás. (Egyik este csak azért nem, mert találtunk egy szintén jónak ígérkező helyet oda ültünk be, az megint nagyon jó volt, kár lett volna kihagyni!) A hotelről rosszat nem is tudok írni, tényleg nagyon jól éreztük magunkat. Wellness részlege is jó, van külön gyerekmedence egészen kicsiknek, a nagy medencében meg mindenféle extra “bugyogásra” van lehetőség, továbbá még 2 db jacuzzi medencében is üldögélhetünk. Én személy szerint nem vagyok egy fürdőzős alakulat, nem igazán szeretem ezeket a “tömeg kádakat” de kislányom egy kis halacska, nagyon szeret pancsolni, így a kedvéért többször is lementünk a medencékhez.

Ami miatt írtam az elején, hogy vegyes érzelmekkel telt a lengyelországi ottlétünk, az nem az eső miatt volt. Végül is ezt beterveztük, ha lehet így fogalmazni, hisz azért a hegyeknél gyakrabban előfordulhat esős időjárás, tehát ez nem lepett meg minket. Ami viszont kicsit csalódás volt, az maga a város. Hogy pontosabban fogalmazzak a várost ellepő kirakodósok. Második nap, miután elállt az eső, de még eléggé borongós volt, gondoltuk ez pont alkalmas lesz arra, hogy megnézzük egy kicsit a környéket. A hoteltől pár perc sétára volt a város hosszú főutcája, a Krupówki, ami az egyik nevezetességnek számított. Hát amit ott találtunk, az nekünk max. arról lett nevezetes, hogy ilyen hosszan húzódó bazársort még az életünkben nem láttunk! 🙁 Egymás hegyén hátán az árusok, amit talán jobban meg tudtam volna emészteni, ha legalább a többsége normális dolgokat kínált volna. De sajnos nem. Kb. a 3/4 része ezeket az ócska, csillogó-villogó, zenélő, táncoló, ugráló, mindenféle idegesítő hangokat fényeket adó, haszontalan, semmitérő műanyag és plüss vicik-vacakokat árulta, gyerekbolondító förmedvényeket, amiktől alap esetben is égnek áll a hajam, de így töményen meg aztán pláne. Csak a maradék 1/4-e árult normális dolgokat, például sajtokat, mézeket, lekvárokat, mindenféle kézműves termékeket, az egyiknél vettem is magamnak pár dolgot a konyhámba. 🙂 (Deszkákat és fakanalakat.) Magából az utcából egyébként sajnos szinte semmit sem láttunk egyrészt a mindent ellepő sátraktól, másrészt meg a hatalmas embertömeg miatt. Mint ott az kiderült, éppen munkaszüneti nap volt, úgyhogy nemcsak az “átlagos” turista tömeg volt az utcán, hanem a helyiek is. Így aztán a városnézés inkább nyűggé vált, mint izgalmas felfedező kalanddá, úgyhogy kb. a felénél visszafordultunk. Egy cseppnyi remény még élt bennünk, hogy talán a siklóvasutazás a Gubalówka hegyre valamit javít a helyzeten, de a kezdeti reménysugarak hamar szertefoszlottak, mikor felértünk. Maga a siklóvasutazás jó élmény volt, főleg mert kislánykánk most ült először ilyenen és nagyon tetszett neki, ráadásul a panoráma-ülésbe tudunk leülni, így abszolút láthatott mindent. A hegy tetején viszont semmi más nem várt, mint szintén a bóvlisok töménytelen mennyiségben 🙁 Nagyon elkeserítő volt, ráadásul még a hegyek látványa sem kárpótolt minket, mert teljesen felhős volt az ég, semmit nem lehetett látni, így fotózni sem tudtunk. Úgyhogy ennek a kirándulásnak is elég hamar véget vetettünk és visszamentünk a hotelbe feldolgozni az “élményeket”. 😀
Összegezve a lengyelországi tapasztalatokat azt tudom mondani (írni :)), hogy magát a hotelt bátran ajánlom mindenkinek, az szuper hely, a város viszont, amit mi láttunk belőle ez alatt a kb. 1,5 nap alatt, nem nyerte meg a tetszésünket. Bár lehet pont rossz időszakot fogtunk ki (barátnőmék szerint mindig ez van, Zakopanéba nem kimondottan várost nézni kell jönni, hanem síelni és túrázni :)) és ha máskor és hosszabb időre megyünk, más lenne a véleményünk. Lehet, hogy így van, 1,5 nap alapján (amit városnézésre tudtunk fordítani) valóban nem lenne bölcs dolog “elítélni” a helyet, úgyhogy ha egyszer nagyon belejövünk a túrázásba és síelésbe, még lehet kap egy második esélyt, de akkor legalább már úgy megyünk oda, hogy alacsonyabbak az elvárásaink és ezért onnan csak javítani tud a város. 😀 😀 

Szlovákia

A negyedik nap reggelén összepakoltunk és indultunk tovább eredeti úti célunk felé, Szlovákiába. A vicces az egészben az, hogy itt nagyjából meg pont fordított volt felállás, a hotelünk volt kevésbé jó, viszont a környék, a táj kárpótolt mindenért. Bár, ahogy az elején írtam, elve adott volt, hogy a Grand Hotelben szállunk meg a családi kötődés miatt, tehát más helyet nem is néztem. Talán azért is tűnt gyengébbnek ez a hotel, mert egy elég jó helyről érkeztünk ide, így sokkal nagyobbnak láttuk a kontrasztot, főleg úgy, hogy mindkét hotel azonos besorolású (csillagok számát tekintve). A lengyelországi jóval többet adott minden téren így azért eléggé feltűnő volt a különbség. Azért persze egyáltalán nem volt rossz ez hotel sem, csak mások voltak az értékei. Ami a legjobban tetszett benne az az, hogy a Magas-Tátra lábánál fekszik, így fantasztikus kilátást kapunk a hotel szinte bármely részéből és azért reggel úgy ébredni, hogy első, amit meglát az ember, az a gyönyörű kék ég és a Lomnici-csúcs, hát ez azért csúcs élmény! 😀 Magát a hotelt idén, 2018-ban újították fel. Első szó, ami eszembe jutott, mihelyst beléptünk, az az elegáns volt. A szobák letisztultak, szépek, a közös terekben hatalmas puffos kanapék, órási fényes üvegcsillárok, ragyogó fehér abroszok és székszoknyák, tágas, világos terek, a padlón hatalmas szőnyegek. Nagyjából így, ilyen elegánsan képzeltem el dédpapám idejében is, amit a hotelben kiakasztott régi fotók meg is erősítettek. Ő a 30-as évek elejétől tevékenykedett itt igazgatóként, és abban az időben egy nagyon nívós, úri helynek számított, sok híresség és főméltóság, magas rangú ember megfordult a hotelben.  Az étterméhez vezető folyosón régi képek díszelegtek, azokat végignézve elég nosztalgikus hangulatban kerültünk. 🙂

A hotel személyzete kedves, segítőkész, barátságos. Kevésbé gyerekbarát hely a lengyelországihoz képest olyan szempontból, hogy itt nem volt játszószoba és a wellness részlegben sincs gyerekmedence. Igazából ezeket még nélkülözni is tudjuk/tudtuk, hisz játszószobába időnk sem lett volna lemenni, a medencében meg úszógumival pancsolt a Csöppünk. Amiben viszont óriási volt a különbség a két hotel között, az a gasztro rész. Ebben a hotelban félpanziós ellátásunk volt, de még ezzel együtt is jóval alatta marad a másiknak. Itt jegyzem meg, hogy mi alapjában véve nem vagyunk hívei a félpanziós ellátásnak, egészen két évvel ezelőttig mindig csak reggelit kértünk, ha nyaralni mentünk, mert nekünk a nyaralás egyben egy gasztro túra, gasztro felfedezés is, a helyi ízeket, nevezetességeket szeretjük végigkóstolgatni. Azonban a félpanziós ellátás nem (mindig) erről szól, ott inkább átalgosabb, nagyközönség által kedvelt ételek vannak terítéken, amivel végül is nincs baj, ha jó minőségű és mert nem mindenkinek fontos annyira az étkezés, a helyi ízek kipróbálása, mint nekünk. Mi itthon is sokszor utaztunk el egy másik városba egy étterem miatt, először azt néztük ki, hogy hol ennénk, melyik éttermet próbálnánk ki és aköré szerveztünk programot. Viszont mióta megvan a kislányunk a kényelem és a komfort győz nyaralások alkalmával. Akinek van kisgyermeke az úgyis tudja, hogy miről beszélek. Nyilván egy pár hónap múlva 2 évesnek még az étkezés nem kulináris élvezet és nem éppen gyerekprogram egy teljesen elegáns étterembe beülni és órákat ott tölteni. Azon túl, hogy türelmük sincs még annyi (az ételre várni és nyugodtan ülni egy helyben a két fogás között), és bármennyire is tud már ügyesen enni evőeszközökkel is (kanál, villa), még azért csak lecseppen valami, csak kiborul valami, leeszünk valamit, összekenünk valamit, hangoskodunk valami miatt … tehát jobbnak és kényelmesebbnek láttuk (a magunk és a környezetünk érdekében 😀 ), hogy amíg egy kicsit nagyobbacska lesz, addig bevállaljuk a félpanziós ellátást, ahol lehet. 🙂 Ott nem kell várni az ételre és egy hotelben azért hozzá van szokva mindenki, hogy gyerekek is étkeznek és nem mindig marad tiszta az abrosz utánuk. 🙂  Persze félpanzióban is lehet enni jókat és finomakat, viszont jelen esetünkben ez nem igazán valósult meg. Nem mondom, hogy rossz volt, csak itt egy tényleg elég átlagos szintet kaptunk, nekünk ennél magasabb a léc. Csak a “fő” allergénekre figyeltek, ha lehet így fogalmazni, tehát reggelinél is csak 1 fajta gluténmentes kenyér volt (persze tudom, legalább volt), ha jól emlékszem egy fajta laktózmentes joghurt és kb. ennyi. Rengeteg felvágott, húsos fogás volt mind reggel és este is. A reggelinél vegetáriánusan még lehetett étkezni, mert sajtok, tojások, tejtermékek, gyümölcsök, zöldségek voltak, de ha mondjuk teljesen növényi alapon szerettem volna étkezni, akkor igencsak bajban lettem volna.  A vacsora vega szempontból sem volt túl vonzó, általában volt egy fajta hal, aztán ennyi. A 8 fajta ételből 7 fajta húsos volt. Gluténmentes verziók csak azok voltak, amik önmagukban is gluténmentesek, tehát a zöldségek, rizs, krumpli. De a ragukat már liszttel sűrítették, a krémleves liszttel készült, az összes édesség mind gluténes volt, szóval maradt a gyümölcs (legalább az volt minden este és reggel! :))  Szóval egy szó mint száz, számomra nem volt valami változatos a felhozatal, lenne még hová fejlődni ezen a téren minden tekintetben. Természetesen nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez csak az én szubjektív véleményem, nem vagyunk egyformák, biztos rengetegen vannak, akik meg az ellenkezőjét mondanák. 🙂
Ami még szuper volt a hotellel kapcsolatban, hogy onnan viszonylag minden látnivaló, túrahely könnyen elérhető, megközelíthető. 

Odérkezésünk napján délután elkocsikáztunk Lőcsére, nagypapám szülővárosába. Nagyon szép kis hangulatos városka, körbejártunk, fotóztunk, bementünk a főterén álló Szent Jakab templomba, ami arról nevezetes, hogy neki van a világ! legnagyobb, legmagasabb gótikus szárnyas oltára. Szégyen szemre kb. ennyit jegyeztem meg a közel 30 perces idegenvezetésből, mert kislányom természetesen 10 perc után megunta, hogy egy helyben kell ülni a padokban és hallgatni a bácsit (akit ő még ugye nem is értett, bár gyanítom, ha magyarul beszélt volna, akkor sem köti le 10 percnél tovább a templom történelmi múltjáról szóló kiselőadás 😀 ), így elindult felfedező útra én meg követtem. 🙂

Az ott létünk többi napján a hegyeket “róttuk”. 🙂 Fantasztikus látványban volt résztünk, ahogy a felvonók (lanovkák) egyre feljebb és feljebb vittek minket a Magas-Tátra hegyei közé. Férjem és barátnőm férje felmentek a Lomnici-csúcsra is, mi gyerekekkel oda nem vállalkoztunk, mert nem tudtuk, hogy milyen időjárásban lesz részünk pont aznap és a jegyeket már itthon online megvettük, így ott már nem volt nagyon mérlegelési lehetőség. Egyébként Szlovákiában szerencsére végig jó időnk volt, meleg napos, még a hegyekben sem kell kellett egy vékonyabb pulóvernél több. A fiúknak a csúcson azért már hűvösebb volt, meg elég felhős sajnos, pont abban az időben ért oda egy felhőrengeteg, míg ők fent voltak, így kicsit megnehezítette a kilátást, de azért lőttek pár fotót is, így mi is megnézhettük, hogy ők mit láttak odafentről. 🙂

Voltunk a Csorba-tónál is, ami már eléggé ki van épülve, hotelek is vannak a környezetében, tehát nem volt vészes a terep, tengerszint feletti magassága 1346. Vonattal mentünk ameddig tudtunk, onnan meg gyalogosan sétáltunk fel a tóhoz és jártuk körül.

Voltunk a Tarpataki-vízeséseknél is, ami már egy kicsit nehezebb útvonal volt tekintve, hogy eléggé köves, meredek volt a gyalogút, kisgyerekek számára nem ideális, így a hátunkon utazva jött velünk, de azért sikeresen teljesítettük.

Ami számomra felejthetetlen élmény volt az egész hegyi kirándulások alkalmával, hogy bárhová mentünk, szabadon termett a rengeteg sok vad áfonya és málna. Gyerekkoromat idézte, ugyanis szüleimmel gyerekként gyakran jártunk az erdőkbe, hegyekbe gombázni és kirándulni, akkor nekem teljesen természetes volt, hogy szedünk “bariszőlőt”, ahogy az áfonyát hívtuk. Nekem nagyon sokáig ez volt AZ áfonya, amit az erdőben szedtünk, sokáig (kb. általános iskola felső tagozatos koromig) fel sem mertült bennem, hogy amit a boltokban kapni, az nem ez a fajta. 🙂 Úgyhogy nagyon nagyon megörültem, mikor megpillantottam a kis bokrokat és még nagyobb volt az örömöm, mikor láttam, hogy még van is rajtuk gyümölcs. Egyébként valószínű sokan ezt a fajtát nem ismerik, nem tudják, hogy milyen a vad áfonya, mert egyik alkalommal, míg nagyban szedegettem, kislányom meg bőszen eszegette, megszólított egy család, hogy mit szedek, mi az, amit a gyereknek adok, amitől teljesen kék a szája és a keze. 😀 Mikor mondtam, hogy erdei áfonya, teljesen le voltak döbbenve, hogy akkor ezek ehető bogyók ezek szerint. 😀 Egyébkén több helyen volt vörösáfonya is, az jóval savanykásabb, mint a fekete (vagy kék, ki hogy ismeri) testvére, de mivel én szeretem a savanyút, nem volt gondom vele. 🙂

Összegezve a szlovákiai részt, a környezet, a vidék összehasonlíthatatlanul szebb volt, mint a lengyelországi, nagyon szép helyeken jártunk, sok szépet láttunk, viszont a hotelünk gyengébb volt. Természetesen ettől még nagyon jól éreztük magunkat, és nagyon gyorsan eltelt az a pár nap is, ugyanúgy, mint az a majdnem egész hét, amire mentünk. 🙂

Igen látom én is, elég hosszúra sikeredett a beszámoló, és még mindig tudnék mit írni, de az uram már rám szólt, hogy nincs ideje az embereknek ennyit olvasni manapság, úgyhogy fogjam rövidebbre, már amennyire tőlem telik. 😀 De úgy vagyok vele, hogy nagyon szeretek írni és ha egyszer elkap az ihlet, akkor nincs megállás. 🙂 🙂 

Remélem azért élveztétek és elszántabbak végig is olvasták a “kis” beszámolót, és talán valakinek a segítségére is lesz, vagy ha más nem, a szép képek miatt, amit férjem készített, már megéri megnézni a bejegyzést. 🙂 🙂 

A következő poszt természetesen egy fincsi kis recept lesz, ne aggódjatok! 🙂 Rengeteg várakozik már, hogy felkerüljön a blogra, csak időm nincs annyi, amennyi szükség lenne hozzá. 😀 

Szép napokat mindenkinek! 🙂